Az idei második versenyem a 100 km országos bajnokság volt, amit az IronTeam rendezett a Velencei tónál. Már nagyon vártam a verseny napját, mert napokkal előtte elkezdem izgulni, rágörcsölni, ami által be is vonzottam egy kisebb sérülést. Elkezdett fájni a derekam bal oldala, plusz már 1–2 hónapja van egy makacs combhajlító húzódásom, ami nem akar meggyógyulni. Tudok vele futni, annyi hogy néha kicsit fáj, nem vészesen, csak jelzi, hogy létezik. Na már most, fogalmam sem volt, hogy ennek a 2 sérülésnek a kombinációja, ilyen hosszú távon, milyen hatással lesz rám és ez az, ami nyugtalanított, de gondoltam lesz, ami lesz.

A versenyre aránylag kipihenten, jó erőben érkeztem. Gyors rajtcsomag átvétel, átöltözés, utána a frissítés átbeszélése a segítőmmel, megkerestük a legjobb helyet, a frissítő asztalunknak. A pálya 5km hosszú volt, így a frissítés kivitelezésével nem volt gond. Körönként vittem be folyadékot, többnyire 2-3 dl ISO-t illetve 10 km–ként felváltva gél és energia szeletet ettem.

9:00–kor végre eljött a rajt pillanata, szépen elmentem az élmezőnnyel, de mivel pár száz méter után felvettek egy brutál 4:00 körüli tempót, így elengedtem őket, beálltam a saját terv szerinti tempómra.

Minden versenyre „A”, „B” és „C” tervvel érkezem:

  • „A” terv – az álom, mert mindig nagyot kell álmodni :-)
  • „B” terv – racionális, teljesíthető terv
  • „C” terv – túlélés, teljesítés

— A beszámoló a kép alatt folytatódik. —

Mostani versenyen az „A” terv a 07:30–on belüli teljesítés lett volna, amit 35 km után el is engedtem. Felszökött a pulzusom, elkezdett kicsit fájni a bal combhajlítóm is. Rám tört a félelem, mert múlt novemberben az ugyanitt rendezett 100 km-es versenyen, combsérüléssel indultam, ami szépen ráment a hátamra és 45 km körül ki kellett állnom, csak bicegni tudtam. Szerencsére pár kilométer után rendeződött a dolog és elengedtem a negatív gondolatokat is. Szépen átváltottam a „B” tervre, ami 8 órán belüli célba érkezés voltam, ekkor még dobogóra, maximum álmomban gondoltam, reálisnak nem tartottam. Ha jól emlékszem az 5. vagy 6. helyen voltam.

Szépen lassan eljött az első holtpont is olyan 45 km körül, ami kb. 5 km–ig tartott. Teltek–múltak a kilométerek és azt vettem észre, hogy a 4. helyen vagyok. 70 km körül jött az első meglepetés, kiállt a 3. helyezett, így képzeletben felléptem a dobogó 3. fokára. Ez lelkesített is, illetve terhet is tett a vállamra, mert a mögöttem lévő versenyző, kb. 600 méterre volt (kb. 2-3 perc).

Az elkövetkező körökben folyamatosan azt figyeltem, hogy a fordítónál a távolság megmaradjon kettőnk között, mert akkor nem lehet baj. 10 km–rel a vége előtt jött a következő meglepetés, kiállt az addigi 2. helyezett is. Ekkorra már én is szét voltam esve, fájt mindenem, de tudtam, ha nem rontom el, behúzhatom a 2. helyet. Mentálisan teljesen rendben voltam, csak a lábaim akadoztak néha. Próbáltam görcshatáron futni és kihozni magamból a maximális tempót. Az volt a szerencse, hogy Ő sem tudott megújulni, így az utolsó körre már úgy mentem ki, hogy ha nem görcsölök be, akkor megvan a 2. hely. Az utolsó 500 m extázisban telt, hihetetlenül örültem, megcsináltam, enyém a dobogó második foka.

Ezúton is nagyon köszönöm segítőmnek Balla Janikának, a gyógytornászomnak Lakatos Patríciának, aki folyamatosan dolgozik a gerincferdülésemen, edzőmnek Szilágyi Tibinek és végül, de nem utolsó sorban a családomnak, akik támogatnak és elviselik ezt a hóbortomat.

Üdv,
Levi

Halama Levente

Tetszik ez a bejegyzés? Oszd meg barátaiddal is!