halama-levente-ub2016-profilkep2Ez a beszámoló olyan hosszúra sikeredett, mint amilyen hosszú volt a verseny. Nem is tudom, hogy kezdjem. Kavarognak bennem a gondolatok, érzések. Talán egy kicsit korábbról futnék neki. Ott kezdeném, hogy a márciusi 100 km-es OB után, ami szuperül sikerült, összeszedtem egy makacs térdsérülést, ami nagyon nehezen akart helyre jönni. A következő versenyig kb. 1 hónapom volt, hogy regenerálódjak, ami az idei legfontosabb versenyem lett volna, a Sárvári 24 órás országos bajnokság. Ott tudtam volna kvalifikációt szerezni  az EB-re, de a sérülés sajnos keresztbe húzta a számításomat. Megpróbáltam mindent, de nem tudtam regenerálódni belőle, így 45 km után kiszálltam.

El voltam keseredve, hiszen annyi munka volt benne, hihetetlen kemény téli alapozás, az év eleji versenyek, amik nagyon jól sikerültek és pont a legfontosabb nem sikerült. Ezután jött egy hét pihi, közben eldöntöttem, hogyha a pihenő alatt nem javul a térdem, akkor lemondom az UB–t, ekkor 5 hét volt a versenyig. Eltelt a hét és szépen finoman elkezdem az edzéseket és éreztem, hogy sokkal jobb a lábam.

Örültem, hogy fájdalom nélkül tudtam edzeni, nem volt 100%-os edzésmunka, mert a tempófutásokat, inkább nem erőltettük az edzőmmel Szilágyi Tibivel*, de edzettem és ez megnyugtatott. Közben összeállt a kísérő csapat is (Kisdaróczi Orsi, Dorogi Tomi, Kelemen Boldi, akiknek hihetetlenül hálás vagyok), megtörténtek a megbeszélések: mit, hogyan, utazás, frissítés, szállás, stb…

Eljött a verseny előtti nap, átvettem az időmérő chipet és betape-eltettem a térdeimet, mert az tavaly bevált, aztán irány a szállás. Átbeszéltük a dolgokat és elkezdtük felmálházni a biciklit. Bepakoltunk mindent, megcsináltuk a főpróbát, hogy teljes menetfelszereléssel, hogy fog menni a dolog, ekkor már elmúlt este 8 óra. Gyors zuhany és irány az ágy, mert másnap reggel 4:15-kor kelni kell.

Reggel mosakodás, egy kis reggeli, óriási mennyiségű naptej felkenése a testre valamint a láb és hónalj bekenése vazelinnel. A rajtban már mindenki lázban égett, én meg csak néztem ki az álmos fejemből és arra gondoltam, hogy végre indulunk. Jött a visszaszámlálás: 10, 9, … 3, 2, 1, üdvrivalgás, elindultunk a nagy útra. Az elején beálltam egy 5:00 perc körüli tempóra, az volt a terv, hogy Aszófőig (kb. 50km) próbálom tartani, aztán majd meglátjuk, mert ott ugye jönnek a dimbek-dombok. Az elején Boldival és pár futótárssal bandáztam, jól ment a futás, közben beszélgettünk.

Az első 50 km, így el is repült, addig szerencsénk volt az idővel, mert a napot eltakarták a gomolyfelhők, boldogan futottunk és arról beszélgettünk, hogy milyen szép lenne, ha végig ilyen idő lenne. Persze nem így lett, mert mire Aszófőhöz értük, az összes felhő eltűnt az égről és a nap okádta a meleget, amit az aszfalt szépen beszívott és egy idő után ő is okádta. Mondanom sem kell, mindez az UB legnehezebb szakaszán, ami kb. 60 km telis-tele emelkedőkkel.

Kezdtem megzuhanni, nagyon melegem volt, ráadásul az innivaló, a banán, a gélek, minden megmelegedett. Ekkor jött a nagy ötlet, ami szerintem megmentette az egész UB–mat, hogy a kocsiban van egy vödör, az úton meg találkoztunk artézi kutakkal, amelyekből jéghideg hűsítő víz jött, illetve benzinkútról vettek jeget, így elkezdték lehűteni nekem az innivalót, plusz 5 km–enként megálltunk frissíteni, kéz könyékig a vödörbe, utána fejlocsolás és aztán futás tovább.

Tudtam, hogy nagyon sokan szurkolnak nekem, otthonról is kaptam a biztató szavakat, a kísérőkön keresztül, így nehezen, de átvészeltük ezt a szakaszt és eljutottunk Keszthelyig 128,4 km, a nap kezdett lemenni, jött egy erdős szakasz, ahol újra erőre kaptam, de még mindig dög meleg volt. Itt kezdtem el foglalkozni azzal, hogy hol is állok a versenyben. Ha jól emlékszem a férfiak között a 3. voltam.

— A beszámoló a kép alatt folytatódik. —

Szépen haladtunk a déli parton, 140-150 km körül teljesen besötétedett, de a hőmérséklet csak nem akart leesni. Sebaj, a vödrös módszerrel sikerült mindig túljutni a holtpontokon, de közben a gyomrom is elkezdett rosszalkodni, egyre gyakrabban kellett meglátogatni a mellékhelységeket.

Csörtettünk tovább a sötétben, fejlámpával a fejünkön, szótlanul, azt mondanám őrlángon, csak a futásra koncentrálva. Kicsit izgultam, hogy a térdem nehogy beadja a kulcsot, abban bíztam, ha ennyit kibírt, akkor az utolsó 30 km–en nem lesz gond. Lassan beértünk Siófokra, már csak 10 km, megálltam egy frissítésre és irány, az utolsó 10 kilire.

Vánszorogtak a kilométerek, már visszaszámláltam 10–től, de annyira nehezen fogytak, emlékszem 214km volt az utolsó frissítés, az utolsó 6km–en már nem álltam meg, tudtam, hogy sokkal rosszabb lenne megállni és újra indulni, mint végig küzdeni egyben.

Hihetetlen lassan telt minden 100 m, egyszer csak megláttam a Club Aliga bejáratát. Öröm töltött el, tudtam, hogy megcsináltam, pár száz méter és megkapom a célszalagom (persze elírták rajta a nevem).

A végén egy utolsó csippantás, ráfordulok a célegyenesre, hallom kiabálnak, hogy egyéni érkezik, mindenki tapsol, befutok, KÖRBEÉRTEM.

Nagyon köszönöm és hihetetlen hálás vagyok a csapatnak, mert nélkülük ez nem sikerült volna.  A családomnak, akik szurkoltak, biztattak és mindig támogatnak, mellettem állnak. Az edzőmnek Szilágyi Tibinek, akivel ebből a sérülésés időszakból, szerintem kihoztuk a maximumot.

Üdv,
Levi

Halama Levente

Tetszik ez a bejegyzés? Oszd meg barátaiddal is!